– „Kegyelemre talál, ki bűnét megbánva Égi Atyjához tér; ime, a példája: –
Két szép felnőtt fia vala egy atyának; S kéri az ifjabbik, hogy megosztoznának,
Mondván: Mi az enyém, ne használja senki, Add az örökségből az én részemet ki!
Enged a jó atya fia kérésének És megosztá köztük a dús örökséget.” –
– „A kisebbik fiú, hogy kikapta részét Az apai jussból, vevő után néz szét:
Eladja az ősit hitvány, potom áron… És borúl szemére rózsás tündérálom:
Nincs már, ki tervének gátat tudna vetni, Azt teszi mit akar, nem tiltja le senki!…
És ki szülőfölde szűk határain túl Eddig sohasem volt: világlátni indúl…
A szülői hajlék elmaradt már messze, Oda visszatérted, balga fiú! lesz-e?
A könnyelmű ifjú nem törődik ezzel, Távol idegenbe’ víg életet kezd el:
Világi gyönyörök tűzmámoros kéje Rózsafelhő gyanánt borúl elméjére,
Jó pajtásainak nincs szeri, se száma; Vesszen el a holnap! csak éljen a má’ma!
Repűl a pénz, repűl, mint a könnyű polyva, Kedvderítő ital a földre is foly’ ma!
– Majd kiürűl tárcád! – „Eh, azt én mit bánom!” S holnapba olvad a mai dinom-dánom…
Így megy napról-napra… víg zeneszó mellett, Terített asztalnál ürűl ki a serleg…
Mulatság zajában nem hallák, nem érték: Az egész országban kopogtat az éhség!
Hogy a mámor álmát kialudta végre: A tékozló fiú – tárájába nézve,
Üresnek találja. – „Csak egyet se látok!… Eh, majd segítenek a hű, jó barátok!
Lakomáztak nálam egy napról a másra, Tekintenek talán a jó barátságra!?” …
S elindúl … kopogtat … mint egy koldús, árva… De nincs otthon egy se és az ajtó zárva!
Eltűnik jó kedve, arca olyan komor… És beköszönt nála a legnagyobb nyomor:
Hajlék né’kűl bolyong… éhtől korog gyomra, És fényes ruhája rongyokba’ csüng róla!
… Hogy éhen ne haljon: szolgálatba állott… Nézzétek, nézzétek, mily csüggedten áll ott!
Körűlte disznónyáj… ő az őrizője!… Óh, irgalom Atyja, ne fordúlj el tőle!
És mintha a fiú megátkozva volna: Örökös örökké éhezik a gyomra,
És hogyha engedék: – óh, nyomorúlt élet! A disznók elől is elenné az étket…
Ekkor a tékozló, önmagába szállva, Rágondol borúsan a szólői házra;
S amíg szemében a bánat könye gyűlik, Háborgó lelkével ekként tépelődik:
– „Elmegyek én haza, ahol a cselédek Bőviben vannak az ételnek s kenyérnek;
Hol mindig terítve állnak az asztalok, Míg én itt nyomorba’ majdnem éhenhalok!
Elmegyek atyámhoz és ezt mondom néki: Atyám! a szívemet a bűnbánat tépi:
Vétkeztem ellened és az Isten ellen, De bocsáss meg érette és légy kegyelemmel!
– Jól tudom, mert érzem, hogy vétkeim nagyok, Hogy fiadnak szólíts: méltó rá nem vagyok;
Nyomorúlt tévelygőt tekints csupán bennem! Béreseid közé, óh, fogadj be engem’!” –
Ezt mondván, útra kél… éjjel-nappal fárad, Hogy hamar láthassa az apai házat!…
Látja már… látja már!… és látja az atyja… Odafut öleli… és megcsókolgatja.
– „Óh, atyám! jó atyám! óh, irgalmazz nékem: Bocsásd meg kegyesen az én súlyos vétkem’!”…
De többet szólnia nem enged az atyja, Hanem a szolgáknak e parancsot adja:
– „Öltöztessétek fel ünnepi ruhámba, Drágaköves gyűrűt adjatok ujjára,
Sarut lábaira!… Azután hozzátok Ama hízott tulkot és azt levágjátok!
Lakomát késztvén, hívjatok vendéget! Húzzanak táncnótát a fürge zenésznek!
S lakozzunk vígsággal; mert im, az én fiam, Aki megholt vala: feltámadott, itt van;
És aki elveszett: feltaláltam újra! Tűnjék hát e háznak minden gyásza, búja!” –
… S örök emlékeűl a szerencsés napnak Az ősi hajlékba’ nagy lakomát csapnak.
Az idősebb fiú, ki a mezőn vala, Onnan hazajövén, a zeneszót hallja;
Szólít egy szolgát és annak okát kérdi. A szolga készséggel így felel meg néki:
– „A te öcséd jött meg, s atyád örömében Tulkot vágatott, hogy visszanyerte épen.”-
Ezt hallván a fiú, némán elfordúlva- Elvonúl és szívét neheztelés dúlja.
Kimegy hozzá atyja s bemenésre kéri; De szemrehányással így felel az néki:
– „Hűséggel szolgállak sok esztendők óta, Készséggel hajtottam minden parancsszódra,
S hogy vígadhattam vón’ barátimmal szépen: Egy kecskegödölyét soh’ se adtál nékem!
És e tékozlónak, ki velem részt húzott: Íme, levágattad ama hízott tulkot!”-
– „Fiam, te velem vagy! – így válaszol atyja,- És mindenem tiéd, te vagy az úr abba’!
De lásd, aki bűnös s vétkeit megbánja: Feltámdott holt az s eltűnt: feltalálva!
Örűlj hát, hogy e holt és elveszett lélek Feltámadt, megkerűlt s új életre éledt!”-
… S a fiú, hallgatva atyja intésére, A mulatozókhoz békével megtére.”
