Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre – lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre.
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!…
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait.

  • Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
    Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy, amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés.
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag.
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

  • Majd fojtott kedvünk, hogyha megdagad,
    Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
    Nagy bánatoknak hangos lagziján
    Nagyot rikolt ni: hajrá! húzd, cigány –
    Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
    Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni,
    Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
    Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
    Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
    Munkás szabadság édes gyönyörében,-
    Hogy mért teremtett bennünket a végzet
    Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!…
    Tombolva inni hegyeink borát,
    Keserveinknek izzó mámorát,
    S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
    Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,-
    S mikor már szívünk majdnem megszakad:
    Nagy keservünkben,
    Bús szégyenünkben
    Falhoz vágni az üres poharat.
    -Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
    Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!…

1919.

Print Friendly, PDF & Email