„A hét első napján, korán reggel, napkeltekor, elmentek (magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé) a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” (Mk.16:2-4)
Jézust nagypénteken keresztre feszítették. Amiért az Atya a földre küldte Őt, az elvégeztetett. A tanítványok félnek, bezárkóznak, az asszonyoknak mély fájdalom van a szívükben. Jézus követői gyászoltak és sírtak.
Harmadnapra az asszonyok a sírbolthoz igyekeznek, hogy a hagyományoknak megfelelően bekenjék Jézus halott testét illatos kenetekkel. Nem akarnak késlekedni, rögtön korán reggel elindulnak, fontos tennivalójuk van.
Mi is hasonlóan ezekhez az asszonyokhoz eltervezzük, hogy mi a teendőnk. Betervezzük az előttünk álló napokat, s ami nem tűr halasztást, azért áldozatot hozunk. Ha kell, már hajnalban elindítjuk a napot, hogy elvégezzük mindazt, ami számunkra fontos.
Az asszonyok úgy tervezték el, hogy először is illatos keneteket fognak vásárolni, hogy tudják megkenni Jézus testét. Majd semmit sem halasztva a hét első napján már napkeltekor elindulnak a sírbolthoz. S ahogyan az úton haladnak, azon tanakodnak, ki fogja nekik elhengeríteni a követ a sírbolt bejáratáról. Felmerült egy gond, egy problémával találták magukat szembe, amit meg kell oldani, hogy célt érhessenek.
Hányszor előfordult már velünk is, hogy mindent szépen eltervezünk, aztán menet közben mégis közbejön egy gond, ami megoldásra vár, de érezzük, a mi erőnk ehhez oly kevés. Tisztában vagyunk vele, önmagunk erejéből képtelenek vagyunk megoldani a problémát, mert az túl nagy, meghaladja képességeinket. Feltesszük mi is a kérdést, vajon ki fog nekünk segíteni. Kétségbeesünk, s emberi megoldásokban gondolkodunk… S már előre látjuk, melyik megoldás miért nem fog működni.
Az asszonyok is így lehettek ezzel. Tudták, a katonák, akik őrzik a sírt, nyilván nem fognak segíteni abban, hogy elhengerítsék a követ. Azt is jól tudták, hogy a tanítványokra sem számíthatnak. Júdás elárulta a Mestert, Péter megtagadta Őt, Tamás csalódása óriási, s ahelyett, hogy hírül vinnék mindazt, amit láttak és hallottak, tanácstalanul bezárkózva ülnek, szomorúak, csüggednek.
Miközben az asszonyok a gondjukról tanakodnak, amikor megérkeztek, felnéztek a sírboltra s látták, a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.
Az asszonyok mély fájdalommal, ugyanakkor jómaguk is tanácstalanul és gonddal telve érkeznek a sírhoz. Aggodalmaskodnak. Nyugtalanság, szorongás és félelem lehet bennük. Lehajtott fővel mennek, ezért nem látnak mást, csak a gondot. Csak akkor emelik fel tekintetüket, amikor megérkeznek a sírbolthoz. Az Ige így fogalmaz: „ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve”.
Ha csak önmagunk elé nézünk, ha csak lehajtott fővel tudunk járni, nem csoda, ha nem látjuk meg Jézust, aki a mi Szabadítónk és Megváltónk! Lehajtott fővel csak a hullámokat látjuk, a vihart, a gondot, ami túlnő rajtunk, s még ha keressük is a megoldást, nem látjuk. Jézusra tekintve viszont békességet nyerhetünk, olyan békességet, amit Ő kínál nekünk s amelyet a világtól nem kaphatunk meg! (Jn. 14:27) Gondoljunk a süllyedő Péterre, aki a vízen járva azután kezd el süllyedni, miután leveszi tekintetét az Úrról! (Mt. 14:30)
A szentíró leírja, hogy a kő igen nagy volt.
Van, hogy a gond és a probléma, ami elénk gördül, igen nagy! Nem találjuk a kiutat, s mi is csak kérdezzük, ki, hogyan és mikor fog segíteni. Olykor egészen félelmetes tud lenni helyzetünk. Azonban nem kell megrettennünk, hiszen mi jól tudjuk, hogy Jézus, a mi Urunk, legyőzte még a legnagyobb ellenséget, a halált is! Megfeszítették, meghalt, de harmadnapra feltámadt! S feltámadása záloga a mi feltámadásunknak is! Ő él, s ahogyan egykor, úgy ma is megnyugtatóan és bátorítóan tud szólni, amiként egykor a tanítványokhoz is, akik telve voltak félelemmel, szomorúsággal, aggodalommal, kishitűséggel. Ha beengedjük Jézust a szívünkbe, s hagyjuk, hogy Ő legyen ott az Úr, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy Ő képes az erőtlent megerősíteni, a csüggedtet bátorrá tenni, az aggodalmaskodót megnyugtatni, a mélységből felemelni.
Így volt ez a tanítványokkal is. Miután Jézusra emelték tekintetüket, félelmük bátorságra változott. Többé nem voltak bezárkózva, de elmenve hirdették az Isten Igéjét s tanítványokká tettek minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek nevében! Tanították, hogy tartsák meg mindazt, amit az Úr parancsolt. És Ő velünk van minden napon a világ végezetéig! (Mt. 2:19-20)
Vigyük hírül mi is, hogy milyen hatalmas Urunk van! Vigyük hírül mindazoknak, akiket a remegés, az aggódás és a döbbenet fog el, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki nem a félelemnek lelkét adta nekünk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. (2Tim. 1:7)
Nt. Sándor Veronika, Újlót, 2020 húsvétján
