Óh, hol vagyon a száj, mely azt kibeszélje, Mily bölcsesség rejlik Krisztus beszédébe’!?
Nincsen arra hű szó, nincsen arra mérték, Mert benne van abban magasság és mélység!
Az együgyűek és szegények barátja Fényvilágot gyújtott a mély éjszakába’,
S hogy senki ne légyen, ki lelkében kárt vall: Tanította őket példázatok által.
Az első példában „magvetőről” tanít, Aki hintegeti az ige magvait:
– „Kiméne egy ember felszántott földére, Hogy a tiszta magot elvetné beléje.
Szórás közben némely mag útfélre esék S az égi madarak felkapván, megevék.
Ilyen az az ember, ki az igét hallja, S nem értvén szívéből a gonosz kikapja!”
– „Némely magot a szél köves helyre vetett, Hol nem találja, csak vékony földréteget,
Hamar kikelt … ámde szomorú lett vége, Mert kiszárasztá a napsugár hévsége.
Ez az, ki az igét örömmel fogadja, De nem hajt gyökeret benne annak magja,
Mert ha az igéért üldöztetés éri, Avagy nyomorúság: szívéből kitépi!” –
– „Némely magnak az lőn sajnálatos sorsa, Hogy őt a magvető tövis közé szórta,
Mely felnövekedvén, gyilkos karjaival Átölelé s benne minden élet kihal. –
A gazdagság vágya és a világ gondja, Mint a szúró tövis, az igét megfojtja:
Kiszárad az élet abból nagy hirtelen S így megsemmisűlve, gyümölcsöt nem terem!”
– Némely mag pedig a jó talajba esve, Szépen növekedék és gyümölcsöt terme:
A kalász-terhétől a föld felé hajlik És terem száz-, hatvan- s némely harmincannyit.-
Ilyenek azok, kik az igét megértik És szívükbe zárva, gyümölcsöz az nékik,
Szerető szívüket jó tettekre hajtván; Bétakaríttatnak az aratás napján!”
