“Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!” (5Móz. 6:6-9)
Egy olyan imádság részletét hallhattuk, ami az egyistenhit első megvallása volt a világtörténelemben. Ami a zsidó hit alapjainak a kifejezése. „A halld meg Izrael” kezdetű imádság a zsidó imarend vissza-visszatérő központi része. A felolvasott 4 vers arra buzdítja Isten mindenkori népét, hogy ne szégyelljék megvallani azt az Istent, akihez tartoznak, akinek a kegyelméből az Ő népe lehetnek.
Istennek ezeket a szavait olvasva sok kérdés fogalmazódott meg bennem. Hiszem, a mi Urunk nem csak nekem tette fel ezeket a kérdéseket, hanem mindnyájunknak felteszi, akik hallgatjuk ezt az igehirdetést: a mindennapokban mennyire élsz Isten jelenlétében, mennyire lehet vonzó az, ahogyan élsz. Szomorú, hogy a körülöttünk élőkben a keresztyén életünket látva nem ébred vágy arra, hogy megismerjék azt, akiben hiszünk.
Ezért tegyük fel őszintén elsősorban önmagunknak ezeket a kérdéseket is: hol vannak a szomszédaim, az ismerőseim, a munkatársaim, a barátaim, szólhat-e hozzájuk Isten rajtam keresztül; vajon igazolható-e az, hogy úgy élek le egy egész életet, hogy a környezetemben senkit sem érint meg az, ahogyan élek, vagy ha megérint is, nem mozdítja meg őket Isten felé.
„Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!”
A felolvasott bibliai versek arra kérdeznek rá, hogy életünk legfontosabb színterein, a családunkban, környezetünkben, egyszóval kapcsolatainkban megéljük-e, és ha igen, hogyan éljük meg Istenhez tartozásunkat. Nehogy úgy járjunk, hogy környezetünkben egyszer azt mondják majd nekünk, hogy amit teszel, ahogyan élsz, az olyan hangosan beszél, hogy nem hallom tőle, amit mondasz.
„Maradjanak a szívedben azok az igék…”
Nem véletlenül kezdődik így ez a mondat. Hiszen éppen az előző fejezetben, Mózes 5. könyvének 5. részében a tízparancsolatot, Isten törvényét olvashatjuk. A 6. fejezet elején pedig elhangzik Isten népének, Izraelnek a legnagyobb hitvallása, amely szintén isteni parancsként szólal meg. „Halld meg Izrael, az Úr a mi Istenünk egyedül Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.”
De az sem véletlen, hogy a ma felolvasott bibliai versekben nem azt olvassuk, hogy Isten azt mondja: az én parancsaim jól látható helyen legyenek, legyenek ott sátraid falán, legyenek ott a zsebeitekben, legyenek a tarisznyátokban, hanem ezek helyett ezt olvassuk: legyenek, maradjanak ott ezek az Igék a szívedben.
Amikor a Biblia a szívről beszél, nem mint létfontosságú szervről szól, arról a szervünkről, amely vért pumpál a testünkbe. Nem is valamiféle romantikus, filozófiai vagy szépirodalmi meghatározásként utal rá. A szív a Biblia szimbólumrendszerében életünk értékrendjének a centruma.
Ahogyan Cseri Kálmán néhai református lelkipásztor fogalmazott, a szív az ember belső szellemi műhelye. Ahonnan a gondolatok elindulnak. Ahol az érzések megfogannak. Ahol az akarat döntései születnek. A biblia szóhasználatában az egész ember a szív. Amilyen a szívünk, olyanok vagyunk. Amilyen a szív, olyan az ember.
„Maradjanak a szívedben azok az igék.” –olvassuk bibliai szakaszunkban.
Azaz ne valami külsőség legyen az a számodra, ne egy tucat információként kezeld, ami milliószám ömlik rád a környezetedből, hanem járja át egészen belső szellemi műhelyedet, legyen értékrended centrumában, mert azt parancsolja neked Istened az Úr, hogy hassanak rád és járjanak át egészen téged az én szavaim! Legyen szívügyeddé az, amit kijelentek neked. Mert egészen más az, amikor valamit nem kényszerből, megszokásból vagy illemből szólok és teszek, hanem azért, mert az a dolog a szívügyemmé vált! Mert amire azt mondom, hogy az a szívügyem, az valami olyan dolgot jelent, ami az egész életemet meghatározza. Annak súlya van a számomra. Az, ami a szívügyem, az befolyásolja a gondolkodásomat, az érzéseimet, az akaratomat, a döntéseimet. Az ami a szívügyem, azért kész vagyok áldozatokat hozni.
Ha valami a szívügyemmé lett, akkor az, ami állandóan motivál, az előrevisz, az mozgat, az az, ami minden élethelyzetemben bátorít, vigasztal és erőt ad. Amikor tehát Isten azt mondja: Legyenek szívedben azok az Igék, amelyeket parancsolok neked, akkor ezzel arra biztat, hogy legyen szívügyemmé a Vele való kapcsolatom. Legyen szívügyemmé az ő akarata, az Ő kijelentése. És erre erősít rá az is, hogy Isten azt parancsolja: Maradjanak meg szívedben az Ő szavai, ne hulljanak ki, mintha valami értéktelen, súlytalan semmik lennének, mert az, ahogyan Isten szavával bánunk, ahogyan viszonyulunk hozzá, mutatja meg, hogy mennyire értékeljük azt, aki szólja azokat, azaz mennyire fontos a mindenható Isten az életünkben.
Ráadásul mit ér az az orvosság, amit az orvos felír ugyan a betegségemre, de én hazamenve felteszem a polcra és minden nap kétszer, felkelés után és lefekvés előtt megnézem. Esetleg elolvasom a mellette lévő betegtájékoztatót, még meg is tanulom kívülről a lényegesebb részeit. De nem veszem be a gyógyszert, ami így nem tud hatással lenni a szervezetemre, így nem képes meggyógyítani engem.
Mit ér az Isten Igéje, ha nem válhat szívemet formáló erővé! mert sohasem olvasom, csak hagyom porosodni a polcomon, vagy olvasom, de nem engedem, hogy hatással legyen rám! Mit érnek Isten parancsai, ha azok nem hathatnak a bensőnkre, a szívünkre! Ahogyan a be nem vett gyógyszer sem hat a betegségünkre. Úgy a soha nem olvasott Ige, a soha meg nem tartott, meg nem cselekedett Ige sem lehet hatással az életünkre.
Isten személyes és élő kapcsolatra hív bennünket. Nem vallásos, egyházi előírásokhoz és szabályokhoz igazító életre, hanem arra, hogy legyen újra szívügyünkké az, hogy mi az Ő népe, az Ő családjának tagjai vagyunk. Mert ne gondoljuk, hogy nem látszik meg az az életünkön, ha nekünk semmit sem jelent Isten, A Biblia, a gyülekezet, az istentisztelet, ha nem csak csupán egy opció életünk megannyi választása között és nem is a legfontosabb. Ha Istenhez tartozni már nem szívügyünk, akkor minden vallásos tettünk csak hiábavalóság. Ezért kérdezi tőlünk ma Isten, hogy szívügyed-e az, hogy Hozzám tartozol, vagy csak valami függeléke vagyok már az életednek?
Miért fontos ez, és fontos-e ez egyáltalán? Remélem, ez nem kérdés egyikünk számára sem. De ha mégis, akkor először is önmagad miatt fontos, hogy ne csapd be önmagad, mintha minden rendben lenne közted és Isten között. Másodsorban azért, mert aki Istenhez tartozik, az nem élhet többé önmagának! Az felelős lett mások, első rendben a közvetlen környezete, a családja, a gyermekei, a körülötte élők üdvössége életéért is. És ha nem azt látják a körülöttünk lévők, hogy ez egész nem a szívügyünk, akkor ez rájuk sem lesz semmilyen hatással.
Ha valami a szívügyünk, az azt jelenti, hogy az ember nem tud állandóan nem a szívügye körül forogni. Újból és újból arról beszél, és mégis azok az emberek tudnak nagy hatással lenni másokra, akiknek nem csak a szavaiból, hanem egész lényéből, egész életéből őszinte természetességgel árad az, amiért lelkesednek. Hatást gyakorol ránk az, ami az ő szívügyük, másokat magukkal ragad az, amit olyan tisztelettel és szeretettel képviselnek.
Így is lehet Krisztus követővé lenni, ha valaki találkozik olyan emberekkel, akik szeretettel képviselik a mi Urunk, Jézus Krisztust.
Gondolkodtál már azon, hogy miért nincsen semmilyen, vagy miért nincsen jó hatással az életed azok között, akik között élsz? A rokonokra, barátokra, munkatársokra? Nem lehet, hogy azért, mert már nem szívügyed, vagy talán soha sem volt szívügyed Isten? Ami nekem teher, már csak kötelességtudatból, izzadságból, netán kínkeservesen csinálok, unottan, élettelenül, őszinteség nélkül, tele egy nagy adag képmutatással, arról hiába is beszélek. Hiteltelenek és súlytalanok a szavaim és a tetteim, és az életem szavak nélkül is csak arról beszél, hogy az, amiről szólok, akinek a nevében cselekszem, már nem a szívügyem többé, vagy nem is volt sohasem igazán. És ahogy mondtam már, ami nem lett a szívügyemmé, azzal nem lehetek hatással másokra sem. Isten mindenkor arra hívja megváltott gyermekeit, hogy vallják és vállalják fel Őt a világban. Bennünket is erre hív! Ehhez a hitvalló élethez pedig elengedhetetlenül fontos alap az, hogy Istennel élő és személyes legyen a kapcsolatom. Mert ha a hitem sem nem élő, sem nem személyes, akkor hatékony sem lehet. Régen az ilyet szénégető hitnek nevezték. Történt ugyanis Olaszországban, hogy megkérdezték a szénégetőt, hogy miben hisz. A szénégető azt felelte, azt, amit az egyház. Tovább kérdezték őt, miben hisz az egyház. A szénégető pedig azt mondta, hát azt nem tudom.
Isten mindnyájunkat önvizsgálatra, szívvizsgálatra hív. Ezért kérdezi újra, ott élnek-e az én parancsaim a te szívedben. Szívügyed-e az, hogy Hozzám tartozol, vagy csak valami függeléke, mellékes dolga vagyok már az életednek? Isten fontosnak tartja azt, hogyha személyes életünket is hassa át az Ő tisztelete és szeretete, akkor annak életünk minden területén, emberi kapcsolatainkban, családunkban láthatóvá kell válnia.
Azt mondja Isten, hogy parancsolatait kössük jelként a kezünkre és legyenek fejdíszként a homlokunkon. Érdekes magyarázat az, hogy a kezek az elkötelezettséget és a tetteket, a homlok pedig a gondolkodásmódot és az odaszánt akaratot jelképezik. Ezek szerint az életünk úgy lehet hatással másokra, akkor tudjuk hatékonyan megvallani hitünket, ha a körülöttünk élők látják Isten iránti elkötelezettségünket és tetteinket, amint hallják és látják hívő gondolkodásmódunkat és odaszánt akaratunkat.
Azt is olvastuk, „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!”
A zsidó vallású emberek szó szerint megteszik ezt. Elhelyezik ajtófélfáikra és kapuikra ennek a hitvallásnak az Igéit, és ha bennünket nem is erre biztat ez az Ige, arra mindenképpen, hogy legyen szemünk előtt Isten kijelentése. Emlékeztessük magunkat arra, amit Ő kijelentett nekünk a Bibliában. Legyen annak helye annak az életünkben, és legfőképpen a szívünkben. Olvassuk, elmélkedjünk rajta és legfőképpen legyünk az olvasott és hallott Igének cselekvői és megtartói!
Jézus a keresztyén ember életét a sóhoz és a világossághoz hasonlította. A sót belekeverjük az ételbe és akkor jó, ha az ételek ízét érezzük és nem a sóét. A világosság, ott, ahol megjelenik, puszta jelenlétével oszlatja el a sötétséget. Jézus Krisztus a keresztyén ember életét ehhez a két dologhoz hasonlította, amik nem hivalkodnak, de nagyon is érezhetően jelen vannak ott, ahová teszik őket. Amik erőlködés nélkül hatják át a környezetüket, s ha nincsenek, hiányukat nagyon is érezzük. Nekünk keresztyéneknek sem erőszakosan kell Isten szavát hirdetnünk és képviselnünk, hanem néha szavakkal, tettekkel, hűséges, de határozott hitvallással, mindenkor imádkozva kell jelen lenni azok között, akik közé állított bennünket Isten.
Ebben az értelemben szólt az Ige mai biztatása felénk: Valljátok meg az Urat! És vegyétek ezt komolyan! Mert ha az egyház nem misszionálja a világot, akkor a világ fogja misszionálni az egyházat.
Keresztyén Testvérek! Ezért fontos az, hogy Isten vezetését kérve és várva együtt keressük a módjait annak, hogyan lehetünk jó hatással a környezetünkre, ahol élünk! Lehetünk újra sóvá és világossággá a világban! Híddá és úttá Isten és emberek között. Isten ezért bíztat bennünket, éljenek a parancsolataim a te szívedben és legyen szívügyed az, hogy Hozzám tartozol! Hogy betölthesd a küldetésedet, amire ma is hívlak téged, hogy hirdesd, a Szabadító elközelgetett! Ámen.
