Az esztendő utolsó napján, az újév küszöbén állva minden éven visszatekintünk a mögöttünk levő esztendőre. Gondolatban egy leltárt készítünk, elemezzük, mennyi jót tartogatott és mennyi megpróbáltatás jutott. Ezen az óévi napon szeretném, ha nem csak az elmúlt évet tennénk mérlegre, de az Ige tükrében mérlegelnénk az egész életünket!
A tékozló fiú története lehetne a mi történetünk is. Éppen ezért jó lenne, ha gondolatban Máriához, Márta testvéréhez hasonlóan mi is leülnénk Jézus lábához (vö. Lk. 10:38-42) és szomjazó lélekkel tudnánk figyelni a tékozló fiú történetét. Figyeljük Isten Igéjét és annak üzenetét úgy, mint akik hittel valljuk, hogy Jézusnál örök életnek beszéde van! (Jn. 6:68) Nyissuk meg Előtte szívünket, vallva, hogy Nála van az élet forrása, és az Ő világossága által látunk világosságot. (Zsolt. 36:10)
Sok esetben hasonlítunk a tékozló fiúhoz. A sorok között olvasva többek között abban is, hogy szinte észre sem veszi, hogy cselekedete révén mennyire eltávolodik az atyai háztól. Nyilván úgy éli meg a napokat, hogy ő egy tisztességes és jó ember. Hiszen senkinek sem árt. Sok „barátja” lehetett, nyilvánvalóan vagyonából nem csak önmagára költött, nem lehetett fösvény. Nem használ ki senkit, s biztosan nem volt erőszakos sem. Igyekezhetett senkit sem bántani. És amikor a szükség úgy hozta, előkelősége ide vagy oda, kétkezi munkát vállalt, keményen dolgozott. Ő nem látja, de bizony a keskeny utat már rég felváltotta a széles útra! S milyen mélyre kellett süllyednie ahhoz, hogy ezt észrevegye! De észrevette! Amikor felismerte, hogy mélyen van, meg tudta vallani: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.” Életünk legfontosabb felismerése ez, amikor meglátjuk és belátjuk, hogy nem az Atyának tetszően élünk, nem az Ő törvényeit tükrözik szavaink, cselekedeteink, de a magunk feje után megyünk!
És a jó hír, az örömüzenete ennek a történetnek, hogy az őszinte bűnbánat után az Atya tárt karokkal fogad minket! Nincs olyan mélység, ahonnan bűnbánatunkat ne hallaná meg; nincs az a távolság, ahonnan a bűnvallásunk nem jutna el Hozzá! Ennek a történetnek ez a fordulópontja, a bűnbánat! Az őszinte megbánás! Bár ebben is hasonlítana a mi történetünk a tékozló fiú történetére!
Legyen Istentől kapott világosságunk, hogy meglássuk, honnan jöttünk és hova tartunk! Hogy mi van a hátunk mögött az elmúlt hetekben, hónapokban, években, életünk lefolyt idejében; és mi vár ránk Isten oldalán! Hogy hol és merre járunk, melyik úton haladunk, a keskeny vagy a széles úton! Legyen Istentől kapott világosságunk, hogy meglássuk, mi számít tisztességesnek és jónak –de nem a mi szemünkben, sokkal inkább Isten színe előtt! Hogy meglássuk, mennyire járjuk -nem a magunk, de- Isten törvényének útját! Nagy különbség van a kettő között!
Bár hasonlítana a mi történetünk abban is a tékozló fiú történetére, hogy felismerve a szomorú valóságot végül életünk örvendezésre változna! Bár felismernénk a békességre vezető utat! Bár meglátnánk, hogy az Istennek tetsző élet a mi javunkat szolgálja! Bár tudatosítanánk, hogy az Isten törvényei a mi életünket védi! Bár éreznénk, hogy az Isten szeretete a legfontosabb és a legdrágább jelenséggé kell, hogy váljon életünkben! Bár mindig Isten szeretetének tükrében látnánk cselekedeteinket és szavainkat!
Az, hogy letérünk a keskeny útról, az, hogy elkerülünk az Atyai háztól és inkább idegenbe sodródunk, azért van, mert önteltek és önzők vagyunk! Nekünk ne mondja meg senki és semmi, sem Isten sem az Ő törvénye, hogy mi lenne jó nekünk! Nem tudjuk megbecsülni az áldást. Nem tudjuk értékelni, hogy gondviselő jó Atyánk van! Nem méltányoljuk, hogy Ő szeret, vezet, figyelmeztet, óv, vagyis törődik velünk! Szeretete kell, de Igéje, szava, törvénye már nem, sőt, szabadulni akarnánk törvénye alól, mert az csak „fékezne” bennünket, visszahúzna, esetlegesen leállítana… Inkább a magunk fejét követve rohanunk a vesztünkbe! Hátat fordítva, szövetkezve, fellázadva letérünk a keskeny útról, ami nyilván nem olyan csábító mint a széles út, nyilván rögös, ám békességgel jár, lelki békességgel, mely felbecsülhetetlen! Dávid így fogalmazott szorult helyzetében: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!” (Zsolt. 4:9)
Ha visszatekintünk életünkre, vajon mit látunk? S ami még ettől is fontosabb, hogy most hol tart a mi életünk!
A tékozló fiú eltávolodik az atyjától. Hogyan kerülhet erre sor? Úgy, hogy hátat fordít az atyjának. Ám ez nem azzal veszi kezdetét, hogy elmegy a háztól! Még otthon van a fiú, amikor hátat fordít az atyai szeretetnek! Így kezdődik az eltávolodás. Szinte észre sem vesszük, amikor ez megtörténik. Lassan, mindig csak egy-egy lépéssel kerülünk távolabb, s ha nem ismerjük fel időben rossz döntéseink következményét, akár egészen távol is kerülhetünk, úgy, ahogyan a tékozló fiú is!
Az eltávolodás első lépcsőfoka, ha makacsul saját igazunk mellett foglalunk állást, s nem akarjuk meghallani az Igazságot. Jézus mondja magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn. 14:6) Az eltávolodás ott veszi kezdetét, amikor nem beszéljük meg az Atyával a terveinket, vagyis amikor nem visszük imádságban színe elé szándékunkat és nem kérjük, hogy az Ige mutasson utat, vagyis szava által vezessen minket! Az eltávolodás azzal folytatódik, amikor követelőzve akarunk! A szót: szeretnénk, már nem ismerjük. Helyébe egy keményebb szó lép: én ezt és azt akarom, s nem számítanak az ellenérvek, nem számít az atyai ház, ahol szeretet, irgalom és kegyelem van!
Ha őszintén elmondanánk, megvallanánk, hogy mi lakozik a mi szívünkben, sok minden másként lenne! S nem csak az Atyával való kapcsolatunk lenne tisztább, ha mi őszinték lennénk! Egymással is jobb lenne a viszonyunk, ha Krisztusban hittestvérként tudnánk élni, ha nem lennénk fondorlatosak, ha nem cseleznénk ki a másikat, ha nem szövetkeznénk a másik háta mögött, de tisztességesen egymással szembe állnánk, ahogyan az Atya gyermekeihez méltó.
A tékozló fiú elhallgatja terveit! Nem szól róluk. Nem, mert valahol nyilván tudja, hogy tette helytelen. Nem szól terveiről, mert akkor még netán meghiúsulnának azok, és ezt nem kockáztathatja. Mennyivel könnyebb követelőzni: „Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét!”
Milyen ismerős a történet! Visszatekintve az elmúlt hónapokra, esztendőre, évekre vonjunk csak párhuzamot a mi életünkkel! Atyám, add meg a jó egészséget, add meg a jó előmenetelt, add meg a győzelmet, add meg a mi mindennapi kenyerünket, add meg a megszabadulást gondjainkból… Vajon milyen gyakran fohászkodunk lelki látásért, bölcsességért, a szeretet útján való járásért, a törvény betartásáért? Mennyire ég bennünk a vágy, hogy Istennek szánjuk oda magunkat, egész valónkat?
Pál apostol kérve figyelmeztet mindnyájunkat: „Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm. 12:1-2)
Olyan jó lenne, ha óév alkalmán, amikor még jobban tudatosodik bennünk, hogy ismét elmúlt fölöttünk egy év, őszintén és alázatosan meg tudnánk vizsgálni cselekedeteinket ennek az Igének a nagyítója alatt! Azaz odafigyelve minden egyes szavára!
Érdemes arra is felfigyelnünk, hogy ennek a fiúnak semmije sincs, amit ne az atyától kapott volna. Amíg otthon van, mindene megvan. Az atyja gondoskodik róla. Mielőtt elmegy, kikéri az öröksége őrá eső részét. Vagyis az atyjától kapott javakkal indul el. Minden kell neki, csak éppen az atyja nem kell neki!
Milyen ismerős lehet ez a része is a történetnek. Milyen jó, hogy vannak talentumaink, sőt, minden ajándék kell az Atyától, amit csak adni tud és ami csak „(ki)jár” nekünk! De vajon mire és hogyan kamatoztatjuk azokat? Okos istentiszteletként tudjuk-e odaszánni magunkat az élő és szent Istennek? Hiszen mind csak visszaadunk abból, amit egyébként is Tőle kapunk!
Pál apostol figyelmeztet mindnyájunkat: „Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. (Róm. 12:6-8)
Isten megteremti a lehetőséget, nagy kérdés, hogy mi élünk-e a lehetőséggel! Mit hozunk ki önmagunkból?
A tékozló fiú már szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Mondhatni, az éhség vitte őt haza.
Olyan jó lenne, ha az előttünk álló új esztendő napjaiban felismernénk amit Péter így fogalmazott meg: „Uram, kihez mennénk?” (Jn. 6:68) Nincs senki, aki csillapítani tudná lelki éhségünket! Bár felismernénk, hogy az Atyai ház nélkül éhesen maradunk, mert az atyai házon kívül nem kapunk lelki táplálékot! Olyan jó lenne, ha megtalálva az atyai házat ott maradnánk, hiszen ott kapunk élő vizet, mely örök életre buzgó víz forrásává lehet bennünk! (Jn. 4:10.14)
A tékozló fiú elköltözött egy távoli vidékre. Ezzel a mozdulatával is mennyire párhuzamot lehet vonni életünkkel! Hátat fordítva odébbállunk. Mintha ezzel mindent megoldanánk! Eljátszuk, hogy nekünk így is jó. Csakhogy nem csaphatjuk be magunkat örökre, mert idővel kijön, hogy még sincs jólétünk, még sincs örömünk, még sincs boldogságunk, még sincs békességünk! Határozott, öntudatos lépésekkel indulunk, visz a büszkeségünk, az önérzetünk, a gőgösségünk, a fölényességünk… s mit sem törődünk a hátra hagyatottakkal, az atyai házzal, a szeretettel, az áldással… Elindulunk mit sem tekintve a következményekre!
Felvetődik a kérdés, mi lehetett az oka annak, hogy a történetbeli fiú útnak indul! Hiszen mindene megvolt! Ami hiányzott neki az az volt, hogy önmaga ura lehessen! Neki ne mondja meg senki, még az atyja sem, hogy mi az ún. házirend, hogy milyen törvények és szabályok vannak, majd ő eldönti, hogy mit akar! Igen, csakhogy nem számol azzal, hogy elszakadva az atyai háztól egyedül marad. Bár szeretne, de mégsem tud békességre lelni, mert gyötrődik! És ekkor történt valami. Így fogalmaz a szentíró: „Ekkor magába szállt.” Rájött, azzal, hogy elment, elveszített valamit, amit más nem tud megadni, amit máshol nem tud megkapni!
Az esztendő utolsó napján az újév küszöbén állva jó lenne, ha életünk hasonlítana ebben is a tékozló fiú történetére és mi is magunkba szállnánk! Őszintén, alázattal, igazságosan, a Szentírás tükrében. Amiként ilyenkor az üzletekben leltárt végeznek, hasonlóan jó lenne ránk nézve önvizsgálatot tartani, megválaszolva a kérdést, hol tart az életünk, merre járunk, hova tartunk, jó-e nekünk ott ahol vagyunk, hogyan jutottunk oda, milyen az életünk, merre tartunk… Jó lenne, ha őszinték lennénk önmagunkhoz, amíg nem lesz már túl késő! Mert ahogyan elmúlt ez az esztendő is, egyszer elmúlik a mi földi életünk is, s ama napon mit mondunk majd az igaz bíró előtt!
„Mit mondasz majd, ha előtte állsz, egyedül, magad?! Kérdések tüze zúdul ott neked. Nem lesz ember pajzs, akit feltarthatsz, hogy ő is ezt teszi, és nem mondhatod: Ezt pont te kérdezed?! Ő példát adott. A legszebb ruha előtte nem takar. A legszebb mosoly Őt nem téveszti meg… Mit mondasz majd…” (Széll Barnabás, Mit mondasz majd)
Mit mondunk majd, mit tettünk a ránk bízott talentumokkal? Komoly kérdés ez, melyre nem lehet futtában válaszolni, egyedül úgy, ha magunkba szállunk!
A tékozló fiú megvallja: „Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek…” Nagy lelki lépés ez! Nehéz beismerni önmagunk előtt a saját vétkünket, könnyebb azt takargatni, dédelgetni, önmagunkra vakká lenni. Miközben megnézzük a szálkát a testvér szemében, a saját szemünkben még a gerendát sem vesszük észre! Jézus int: „Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát.” (Mt. 7:5)
Miután a tékozló fiú magába szállt, bűnbánatot gyakorol. Ezzel veszi kezdetét az út hazafelé. Ezek voltak az első szükséges lépések ahhoz, hogy visszaforduljon, visszatérjen. Nem a körülményeit hibáztatja, nem a körülötte levő embertársaira mutogat, de önmagába szállva megvallja: „Vétkeztem!” Elhagyva az atyai házat eltávolodtam. Bűnbánatot tartva visszaérve az atyai házhoz az atya teljes szeretettel fogadja őt. Vigad és örül, mert fia meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
Ennyire szeret a mi Atyánk! Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veti meg Isten! (Zsolt. 51:19) Vár, visszavár! Azzal a végtelen szeretettel, amelyikkel egészen a földig hajolt értünk, miattunk! Irgalmasan megbocsátó, gyöngéden szerető, örömmel fogadó! S ezzel veszi kezdetét az áldás, a békesség! Csak a Lélek szerint élve tudjuk teremni a Lélek gyümölcseit, a szeretetet, örömöt, békességet, türelmet, szívességet, jóságot, hűséget, szelídséget, önmegtartóztatást. (Gal. 5:16.22.23)
Az esztendő utolsó napja jó alkalom arra, hogy hátra tekintve önvizsgálatot tartsunk! Az újév küszöbén állva pedig –ha Isten színe előtt is kedves és megtartsa éltünket- jó lenne a páli elszántsággal nekifutni az előttünk álló napoknak, heteknek, hónapoknak, éveknek! Ami előttünk van annak nekifeszülve fussunk egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért. (vö. Fil. 3:13)
Szálljunk magunkba, tartsunk önvizsgálatot, valljuk meg bűneinket! Legyünk ott az Atyai házban! Ha eltávolodtunk, Ő szeretettel vár minket! Örök életet ígérő babérkoszorúval fogad bennünket, annyira nagy az irántunk érzett szeretete! Tegyük meg még ma az első lépéseket, amíg nincs későn és megtehetjük! Had fürüdjünk meg az atyai végtelen szeretetben! Ámen.
Sándor Veronika
