„Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézsaiás 43:5a)
Olyan időszakot élünk, mely tele van félelemmel. Nem tudjuk, mikor ér véget ez az időszak, hogyan éljük meg mindezt, milyen hatással lesz a családokra, gyülekezetekre, s mit fog maga után hozni gazdaságilag.
Aggódunk. Féltjük a közel és távol levő családtagjainkat, ingerlékenyebbek, feszültebbek vagyunk. Mindehhez hozzájönnek saját gondjaink, bajaink, betegségek, munkahelyi változások, problémák, félelmek…
Ugyanakkor eljönnek az örömnek és az ünnepnek a napjai is, amiket viszont nem lehet teljességgel, önfeledten megélni. Születésnap, névnap, házassági évforduló, ballagás, érettségi… örömnapok, amik azonban be vannak árnyékolva.
Ugyanígy a társadalmi ünnepeket is másként éljük meg, az 1848/’49-es szabadságharcot, melyre nem tudtunk megemlékezni e hajlék falai között, ahogyan a front átvonulásának 75. évfordulójára sem virágvasárnap, amiként a húsvéti ünnepek is másként teltek… Elmaradt a templomi, közösségi úrvacsora.
S ehhez a ponthoz érve felmerül bennem a kérdés, egy ilyen nehéz időszakot élve miként tartunk bűnbánatot és milyen bűnbánatot tartunk! Úgy vélem, nagyon is szükségszerű a bűnbánat, ahogyan az is, hogy nagyító alá helyezzük az Istennel való kapcsolatunkat is!
Hol tartunk az úton, merre haladunk, miként tesszük meg lépéseinket, mit tartunk fontosnak, és még sorolhatnánk…
Bízom benne, húsvétkor mindnyájan hálát adtunk Isten véghetetlen szeretetéért, ahogyan hálaadással voltunk Isten Fiának a haláltól való megszabadításáért. De mégis csak más volt ez az ünnepkör így, amikor az énekkar bizonyságtétele és a gyermekek hitvallása nélkül múlt el nagypéntek napja.
Az édesanyák ünnepén szintén elmaradt az énekkar és a gyermekek szolgálata. Azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy köszönetet mondjunk az Úrnak, hogy földi őrállókat állított mellénk! Hálásak vagyunk a törődésükért, azért, hogy végigkísérik életünket féltő szeretettel, aggodalommal.
Isten kezében eszközként élettel ajándékoztak meg minket, gyermekeket, s most féltenek bennünket, önmaguk elé helyezve elsősorban gyermekeiket!
Félünk és féltünk! Szülő gyermeket, gyermek szülőt! Úgy gondolom, időnként ránk tör az aggodalom és tele vagyunk félelemmel. Pedig már többezer évvel ezelőtt megírattatott: „Ne félj”.
Mi mégis oly sokszor kétségek közt hánykódunk. Énekeskönyvünk szavaival élve: a nehéz időkben elcsügged a szívünk, ám van rá gyógyír! Isten az Ő Igéjében vigasztalást ad nekünk! (vö. 276. dics.) Mindazoknak, akik Hozzá menekülnek, akik Nála keresnek oltalmat!
Isten áldó jelenléte nélkül engedünk az Ördög csábításának és hagyjuk, hogy elhitesse velünk, van miért félnünk.
De vajon isteni szó kevés lenne arra, hogy kételyeinket, félelmeinket eloszlassuk?!
Mi mégis félünk ha eljön a számonkérés órája.
Ezért van az, hogy az idei érettségizők közül oly sokan örülnek a kialakult helyzet miatti érettségik elmaradásának.
De ugyanúgy félünk orvoshoz menni –akkor is, ha ellenőrzésre megyünk, s akkor is, ha kiderült, egészségi állapotunk romlik…
Ám nem utolsó sorban félünk a haláltól is… Olykor ránk is elmondható, amit egykor Jézus mondott saját tanítványainak is, kicsinyhitűek vagyunk.
A nagy rohanásban, a viharban, nem tudunk megállni, elcsendesedni, Istenre figyelni és meghallani szelíd hangját, mely oly nyugtatóan szól: Ne félj, gyermekem, hiszen nincs mitől!
Ezzel szemben nap mint nap erősödik a félelem, biztonságérzetünk pedig meggyengül –s ehhez a média is hozzásegít. Már-már a félelem szinte teljesen összenől az emberrel. A folyamatos találgatás, hogy vajon mit hoz a jövő?!
Ma azonban minden hívő embernek azt üzeni az Úr: „Ne félj!”
Sőt! Nem csak ma üzeni ezt az Úr, de minden nap! Ez az az isteni bíztatás, amiből jut az év minden egyes napjára! 365-ször van benne a Szentírásban, hogy Ne félj!
Bízzuk hát magunkat teljesen Istenre és hagyjuk, hogy ezekben a percekben is Ő fogja a kezünket és vezessen minket, hogy meg tudjuk válaszolni az önmagunknak már többször feltett kérdést: miért?! Tehát miért nem szabad, miért nem kell félnünk!
Azért, mert a bíztatás magától Istentől jön!
Attól az Istentől,
- aki kijelentette magát az ősatyáknak,
- aki tudta vezetni a népet a tengeren és a sivatagon át,
- akinek segítségével leomlott Jerikó fala,
- aki által egykor győzelmet aratott Dávid Góliát felett,
- aki (Nabukodonozor, babiloni király idejében) megvédte az oroszlánok vermében a három zsidó fiatal férfit (Sidrák, Misák és Abednégó),
- és aki oda tudta adni az Ő egyszülött Fiát: Jézus Krisztust értünk.
Ezért van az, hogy nem kell félnünk még a haláltól sem, mert Valaki már általment a síron és legyőzte a halált! Valaki már kimondta: Hozzám tartozol, nem szakíthat el Tőlem senki és semmi! Ez a Valaki ismer bennünket, fogja a kezünket és félelmeink közt felemel és a vállán hordoz minket!
Érezzük hát Isten erejét és hagyjuk, hogy eljusson hozzánk az isteni szó: „Ne félj!”
Ne féljünk, mert Urunk és Megváltónk velünk van, pajzsként óv bennünket, megőrzi gyermekeit! Ámen.
Sándor Veronika, 2020.5.10, Újlót
