Jézus a tengeren jár. A sülyedő Péter
… Bucsúzó napsugár az égre pírt feste, Holló-szárnyaival közeleg az este…
Egy-egy csillag gyúl ki fönn a magas égen, A nappali szellő is elült már régen.
Csend van köröskörűl, nesz sehol se hallszik, A tónak mélyében a hullám is alszik…
Körűl a tiszta ég végtelen határa Ölelkezve borúl a földi hazára.
Habár örömkönyű rezeg szempillámon: Fenn a hegy tetején a Messiást látom;
Csöndesen imázik csillag fénye mellett, Egész alakjáról glóriafény terjed.
Hát a tanítványok? Hová küldé őket, Jó és bal sorsában híven résztvevőket?
Közepén járnak már a nyugvó vizeknek, Át akarván kelni, csöndesen eveznek.
De im, váratlanul felébred a szellő, Majd kevés váratva au orkán is megjő;
Nincsen gát előtte, nincs akadály, korlát, Ellenszél dagasztja a rengő vitorlát.
Nincs már a hajónak célpontja, iránya, Nem törhet előre, hullám veti, hányja;
A jó evezősök hiába küzdenek… Ily erős orkánnal ki mérkőzhetne meg?
A küzdőknek karja lankad már és fárad, Mikor közelükben világosság támad,
Mely jár a vizeken… És megréműlének, Remegve kiáltván: – Ez rém, avagy Lélek!-
Eláll lélekzésük, megáll szívverésök, Amint a fényesség közelít feléjök…
De szól a Megváltó: – „Tűnjék félelmetek! Én vagyok… nincs ok rá, hogy megíjedjetek!
S felel néki Péter, bátorsággal szólva: -Uram, hogyha Te vagy: parancsoló szódra
Kiszállok a vízre, hogy Tehozzád menjek!- -„Jövel!” – hangzik szava az égi Mesternek.
S kilép a hajóból a hívott tanítvány, Körötte magasra csapkod fel a hullám…
Erős hite gyengűl: -Ne hagyj itt elvesznem! Réműlve kiáltja: – Uram, tarts meg engem’!
Hozzája lép Jézus és kezénél fogva, Kihúzza a mélyből a zúgó habokra,
És ekképpen feddi, hogy megszűnt a veszély: -„Óh, te kicsinyhitű! miért kételkedél?”-
És hogy a hajóba mind ketten beléptek: Megszűnése lőn a hullámzásnak, szélnek.
Imádva rebegi tanítványok szája: -Isten Fia vagy Te, Uram, bizonyára! –
