Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt.” (Lk. 24:13-16)
Jézust keresztre feszítették. Egy ilyen fájdalmas esemény után vannak a tanítványok, akik közül ketten -a feltámadás napjának délutánján- elindultak Jeruzsálemből Emmausba. Szomorúan, csalódottan, megtörten ballagtak. Egyszer csak valaki hozzájuk csatlakozott az úton. Azonban annyira reménytelennek látszott minden, hogy a tanítványokat most semmi és senki nem érdekelte, csak a jeruzsálemi események. Ennélfogva nem volt lényeges és érdekes az a valaki sem, aki melléjük szegődött az úton. Érdekes, hogy amíg Jézus után bánkódnak és kérdések sokaságára keresik a választ, éppen azt nem látják meg, akit keresnek és aki minden kérdésükre választ tudna adni.
Kedves Testvérek! Hányszor vagyunk mi is szomorúak! Keressük Jézust, várjuk az isteni gondviselést, és nem látjuk meg, hogy Ő mindvégig velünk tart utunkon. Fátyol fedi szemünket, mely eltakarva lelki látásunkat nem engedi észrevenni, hogy Jézus itt van velünk, Ő nem hagy el minket! Neki elmondhatjuk szívünk fájdalmait.
Fátyol fedi nemcsak szemünket, de szívünkön is ott a lepel. Ezért van az, hogy a bajban szomorúan ballagunk utunkon, mintsem Jézusra tekintenénk, s meglátnánk Őt. Bánkódunk, mintsem bíznánk az isteni ígéretben: Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled. Ne félj hát, és ne rettegj! (5Móz. 31:8)
A tanítványok elvesztették a hitüket, pedig mikor máskor van nagyobb szükség a hitre mint a próbatételben!
Kedves Testvérek! A hitet kősziklára kell építeni, mert egyedül hittel lehet állni a vihart! Krisztus, a mi kővárunk, ott van mellettünk és velünk! Neki van hatalma arra, hogy megtartsa tanítványait a viharban.
Ha Krisztus lesz életünk fundamentuma, akkor megtapasztaljuk, hogy Ő minden nyomorúságunkban és minden szomorúságunkban meg tud vigasztalni minket!
Hogyan vigasztalódtak meg az emmausi tanítványok? Úgy, hogy nemcsak hallgatták Jézust, de meg is hallották szavait. Így történhetett meg, hogy a két csüggedő, pesszimista lélekből hirtelen optimista, derűlátó lett. Jézus hitet táplált ebbe a két tanítványba. Erősítette őket lelkileg. S mi másra volt szükségük, hiszen lelkileg voltak összeroskadva. A Mester meghalt, ám nem szabad, hogy ez elszomorítsa őket, hiszen a húsvéti események nem a keresztre feszítéssel zárulnak, de a boldog feltámadással! Egyszeriben minden megváltozott. A szeretet és a hit parazsa lángra lobbant! A két tanítvány már boldog.
Kedves Testvérek! Jól látható ezen a történeten is, hogy a Jézus nélküli élet örömtelen élet. S bár meglehet, Jézus mindig velünk van, azonban szükséges, hogy mi mindenkor felismerjük Őt. Akkor is, amikor szomorúak vagyunk, lelkileg fáradtak, hiszen mikor máskor van nagyobb szükség Jézus vigaszt adó szavaira!
Ne engedjük, hogy a hitetlenség gyökeret eresszen a szívünkbe! Munkálkodjon bennünk Isten Szent Lelke, hogy megértsük, hiába megyünk Jézus mellett, ha Őt magát nem engedjük be a szívünkbe! Ámen.
Sándor Veronika, Újlót
